<TEI xmlns="http://www.tei-c.org/ns/1.0" xmlns:py="http://codespeak.net/lxml/objectify/pytype" py:pytype="TREE"><text><body><div type="edition" n="urn:cts:greekLit:tlg2022.tlg009.1st1K-grc1" xml:lang="grc"><div type="textpart" subtype="chapter" n="13"><p>τίς ἔτι λόγος αὐτοῖς τῶν ἀφύκτων; τάχα ἂν ἐπ’
ἐκεῖνο καταφύγοιεν τελευταῖον· ὡς εἰ μὲν οὐ πέπαυται τοῦ
γεννᾷν ὁ θεός, ἀτελὴς ἡ γέννησις, καί ποτε παύσεται.
εἰ πέπαυται δέ, πάντως καὶ ἤρξατο. πάλιν οἱ σωματικοὶ
<lb n="5"/> τὰ σωματικά. ἐγὼ δὲ εἰ μὲν ἀίδιον αὐτῷ τὸ γεννᾶσθαι,
ἢ μή, οὔπω λέγω, ἕως ἂν τὸ Πρὸ πάντων βουνῶν γεννᾶ
με ἀκριβῶς ἐπισκέψωμαι. οὐχ ὁρῶ δὲ τίς ἡ ἀνάγκη
τοῦ λόγου. εἰ γὰρ ἦρκται κατ’ αὐτοὺς τὸ παυσόμενον, οὐκ
ἦρκται πάντως τὸ μὴ παυσόμενον. τί τοίνυν ἀποφανοῦνται
<lb n="10"/> περὶ ψυχῆς, ἢ τῆς ἀγγελικῆς φύσεως; εἰ μὲν ἦρκται, καὶ
παύσεται· εἰ δὲ οὐ παύσεται, δῆλον ὅτι κατ’ αὐτοὺς οὐδὲ
ἦρκται. ἀλλὰ μὴν καὶ ἦρκται, καὶ οὐ παύσεται. οὐκ ἄρα
ἦρκται κατ’ αὐτοὺς τὸ παυσόμενον. ὁ μὲν οὖν ἡμέτερος
λόγος· ὥσπερ ἵππου, καὶ βοός, καὶ ἀνθρώπου, καὶ ἑκάστου
<lb n="15"/> τῶν ὑπὸ τὸ αὐτὸ εἶδος, εἷς λόγος ἐστί, καὶ ὂ μὲν ἂν
μετέχῃ τοῦ λόγου, τοῦτο καὶ κυρίως λέγεσθαι, ὃ δ’ ἂν μὴ
μετέχῃ, τοῦτο ἢ μὴ λέγεσθαι, ἢ μὴ κυρίως λέγεσθαι, οὕτω
δὲ καὶ θεοῦ μίαν οὐσίαν εἶναι, καὶ φύσιν, καὶ κλῆσιν, κἂν
<note type="footnote">13. 4 εἰ ’δε πέπαυται df || 15 λογος] ὄρος ’tres Colb.’ II 16 om καὶ c
17 μὴ λέγεσθαι] μηδὲ λ. df</note>
<note type="footnote">1. τῶν ἀφύκτων] i.e. which they
consider to be so.</note>
<note type="footnote">3. καί ποτε παύσεται] ‘and some
day He will stop,’ viz. when τελεία
ἡ γέννησις. This is more pointed
than to make πότε interrogative.</note>
<note type="footnote">6. π,ρὸ πάντων β.] Prov. viii 25.</note>
<note type="footnote">9. ἀποφανοῦνται] ’will they shew
to be the case.’</note>
<note type="footnote">12. οὐκἄραἢρκται κ.αὐτοὐςτὸπ.]
Therefore the thing which zuill one
day stop can never according to them
have had a beginning.’ So Gr. turns
their logic against them.</note>
<note type="footnote">13. ὁ μὲν οὖν ἠμ’. λ.] sc. λέγει.</note>
<note type="footnote">15. εἷς λόγος ἐστί] ’one ’ or
‘principle of existence’; and so, from
the observer’s point of view, ‘definition.’
What is implied may be seen
by the corresponding words in the
apodosis, οὐσίαν κ. φύσιν κ. κλῆσιν.
The meaning is not the same as in ὁ
ἡμέτερος λ. just before, nor has it any
relation to λέγεσθαι directly after.</note>
<note type="footnote">ib. ὃ μὲν ἂν μετέχῃ τ. λ.] ‘what.
ever shares that characteristic principle,
is rightly called by that name.’
Tοῦτο, however, is grammatically
the subject of λῆ., not the predicate.</note>
<note type="footnote">17. οὕτω δέ] The ‘apodotic’ force
of δέ is well known. It recurs again
in the next section.</note>

<pb n="93"/>
ἐπινοίαις τισὶ διαιρουμέναις συνδιαιρῆται καὶ τὰ ὀνόματα.
καὶ ὃ μὲν ἂν κυρίως λέγηται, τοῦτο καὶ εἶναι θεόν· ὃ δ’ ἂν
ἦ κατὰ φύσιν, τοῦτο καὶ ἀληθῶς ὀνομάζεσθαι· εἴπερ μὴ
ἐν ὀνόμασιν, ἀλλ’ ἐν πράγμασίν ἐστιν ἡμῖν ἢ ἀλήθεια. οἱ
δέ, ὥσπερ δεδοικότες μὴ πάντα κινεῖν κατὰ τῆς ἀληθείας, <lb n="5"/>
θεὸν μὲν εἶναι τὸν υἱὸν ὁμολογοῦσιν, ὅταν βιασθῶσι τῶ
λόγῳ καὶ ταῖς μαρτυρίαις, ὁμώνυμον δὲ καὶ μόνης κοινω-
νοῦντα τῆς κλήσεως.</p></div></div></body></text></TEI>